Nem terveztem élménybeszámolót írni az album meghallgatása után. Viszont azon kaptam magam, hogy egy Facebook hozzászólásra válaszolva kezdett hosszú lenni a mondanivaló. Végül ez kerekedett ki belőle és úgy gondoltam másokkal is megosztom, annak ellenére, hogy nem említek meg minden dalt. Amik az első pár hallgatás után nyomott hagytak bennem, azt próbáltam betűkbe szedni.

SPOILER!

A magam részéről kimerem mondani, hogy a Ghosts Again a legslágeresebb dal az albumon. A dalt már senkinek nem kell bemutatni, számomra az Enjoy The Silence hangulatát idézi meg. Viszont szinte minden dal kiemelkedik valamiben, vagy valamit mesél, csak megfelelő nyitott szívre vár, mert ezt az albumot szívvel kell hallgatni.

A korong hangzásvilága nyers, analóg, nagyon jó hangszínekkel, itt-ott Broken Frame motívumok, Kraftwerk hangszínek, ritmusok, mégis kissé Martin-demószerű az egész. Eredendően minden dalt átjár a velőből épülő depeCHe MODE hangulat. Véleményem szerint maga az album jobb lett, mint a Spirit - bár a zenekar karrierjének mélypontját nem volt nehéz felülmúlni, de a Delta Machine is kevésbé kedves számomra.

Egyik kedvencem a Never Let Me Go. Sodró ritmusa, Dave szokatlan vokálja nagyon kellemes és fülbemászó. A vége annál inkább érdekes, ugyanis az utolsó pár dobtaktus szinte egy-az-egyben a Lilian kezdő dobszekciója. A jobb dalok közé sorolnám még a Before We Drown-t és az Always You-t. Előbbi végre vonósokkal felvértezett, amit hallva, mindenki érezheti mennyit emelnek azok a dalon. Mikor először hallottam és a vonósok kezdtek kibontakozni - nem tagadom, libabőrös lettem!

Az Always You lüktető elektronikus ritmusa szintén magával ragad. Itt a puritán hangszerelés is pont elég, Dave kitartott sorai, olykor kiugró magasságokkal dédelgetik a lelket.

A Don’t Say You Love Me elsőre a Twin Peaks világát idézte meg bennem, üdvözítő, hogy itt is van finom vonós körítés. Nagyon kellemes nóta.

A Caroline’s Monkey-t úgy hallgattam, hogy tipp alapján, az egyik húzó dal. Hát, számomra kicsit csalódás a beharangozotthoz képest. Felderengett Martin Howler című dala, mind a zenében, mind a szövegében. A metaforákkal teleszőtt szövegvilág végképp elvont. A fordításánál próbáltam minél több ilyen képnek utánajárni, de még így is nehezen emészthető. Több dalszövegben is látszik Richard Butler komoly ráhatása. A refrén Kraftwerk hangokkal megszórt mivolta kicsit megmosolyogtatott.

A My Cosmos Is Mine nagyon jó lesz koncert intrónak, ha a második fele kimarad. Igazán sci-fi hangzása nagy hangerőn éri el kívánt hatását. Mindamellett, nálam ez a dal az album leggyengébb darabja.

Az egyetlen Martin dal, a Soul With Me akár egy sanzon ismét egy kis Angelo Badalamenti felé Twin Peaks hangulattal. Minden tekintetben más, mint az eddigi Martin dalok, kellemes csemege az albumon.

A Speak To Me tökéletes lezárása az albumnak. A Goodnight Loverst juttatja eszembe, bár zeneileg teljesen máshol jár. Dave hangja, tökéletes szöveg, kábító hangulat, síró gitár, elnyújtott hangok, mind lepihentetnek, szomorúan fennkölt befejezés. Bravó, bravó, bravó!

Valójában minden dalt szívesen hallgatok meg akár többször is, sőt kívánom újra és újra hallgatni, felfedezni - ami fejlődés az utolsó albumokat tekintve, de sajnos érezhetően kellene egy zenész, aki feltöltené élettel az igencsak szellős hangszerelést. A két új producer, nem igazán volt kreatív, nem tudtak sokat hozzátenni Martin demó-stílusához, valódi “zenész”-producerre lenne szükség - és itt nem feltétlen Alanre gondolok. Mert attól, hogy ide-oda tekergetik a potmétereket több kellene!

Hallgatni fog kelleni még a dalokat, sőt jelenleg nem tudom abbahagyni, körbe-körbe ömlesztem magamra. Bár ha ezt hallom másoktól, mindig rossz érzés fog el, mert úgy gondolom, ami nagyon jó, az elsőre is üt. Viszont néhány dal indulásán kívül egyik dalnál sem éreztem elsőre a csodálatot vagy letaglózást, valahol inkább emészti, próbálja megérteni az ember, mit is akart itt a költő. Sokadik meghallgatás után egyszerűen magával ragad ez a világ, egyelőre megunhatatlan!

Összegezve, a Memento Mori sokkal jobb album lett, mint a Spirit és a Delta Machine - szerintem. Azaz, mindenképp nagy előre lépésnek mondanám. Az biztos, hogy kell hozzá még idő, mire valamennyire leülepedik és kitisztul a teljes kép róla az emberben. A dalok egymást építik, azok egymás utáni sorrendje egy furcsa utazásra hív és mikor az véget ér, ellenállhatatlanul kívánkozik az újraindítás. Ami érdekes, hogy sokadik meghallgatás után az Exciter hangulata dereng fel bennem, annak tisztán pozitív értelmében.

Mindenestre, ennek az albumnak is méltó helye van a depeCHe MODE történetében!