depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
 
depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
Cikkek | Lemezkritikák
Hirdetés
Lemezkritika - Sounds of the Universe

Ha valaki arra kíváncsi, hogy miként lehet hagyományos szerkezetű és a „hagyományos hangszerelésű” dalokat értelmetlenül „digitalizálni”, s ezzel minden erényüktől megfosztani, az bízvást számíthat Ben Hillierre. Aki élvezte, hogy miként lehet az „arany 80-as évek” lebutított hangzását gondolkodás nélkül újra előhúzni a kalapból, az meghallgatta a Ben Hillier bábáskodásával készült Playing the Angelt – aki pedig oly megátalkodott, hogy azt is tudni akarja, mi lesz a retró és az erőltetés eredménye, tegye be a lejátszóba a Sounds of the Universe című új korongot, melynek producere – mily véletlen – ismételten Ben Hillier.

Hangzásban a Depeche Mode-nak tízévnyi szívós, kemény munkával sikerült odáig eljutnia, ahová az Alphaville is eljutott az 1997-es Salvationnel: Marian Gold hangja sem szól sokkal rosszabbul vagy másként, mint pl. 1984-ben, csak éppen zeneileg „bontották le” magukat teljesen.
Kissé érthetetlen, hogy Hilliernek egy-egy dologról miért mindig ugyanaz jut eszébe: ahová valami tisztességes ritmusszekció és basszuskíséret illenék, oda prüntyögést és vartyogást pakol, a „még egy kicsit finomítok rajta”-felfogás jegyében minden egyes hangot átenged a maga speciális „szűrőjén”, aminek eredménye a lélektelenség, a „semmi különöset nem akarok kifejeznie a zenével” érzete lesz.
Rendesen össze tudja zavarni a hallgatót, amikor egy lemez pixelesre digitalizált nagyzenekari hangzással kezdődik, ám már az első 11 perc után nehezen tartható az a vélekedés, hogy a beharangozó kislemezként kiadott Wrong lenne az album leghúzósabb dala… Különösebb örömre azonban nem ad okot a maradék 10 dal, mert lényegében nyoma sincs a Depeche Mode-védjegynek számító, a korábbi munkákon hallható megoldásoknak: Martin Gore-nak nem maradt puskapora saját vokáljainak tisztességes felépítésére, mert a számokat ugyanaz az egyhangú többszólamúság jellemzi, mely lényegében a főének egy oktávval magasabb megismétlésében merül ki – hol van már a The Sun and the Rainfall végén bámulatos szépséggel kibontakozó négyszólamúság, a Lie To Me elementáris erővel ható, a kiállás előtt hosszan kitartott kísérete, Dave és Martin hangjának lélegzetelállító összhangja a Here is the House-ban, vagy a maga nemében egyszerű, de annál hatásosabb felelgetés az Ultra zárószámában, az Insightban…?
A korábbi DM-számok szinte mindegyikére igaz, hogy ha az énekszólam dallama nagyrészt „egyhelyben mozog” vagy csupán minimális ereszkedésekből-emelkedésekből épül, a kíséretben mindig van egy hosszabb-rövidebb téma, mely megragad az ember fejében, s ezáltal legalább a szám egy része szinte azonnal dúdolhatóvá válik – ellentétben ezzel a 13 számmal, ahol a változatos és helyenként pazarnak nevezhető Dave-főszólamok mellé csak az egyenzajok, a dobnak még csúfolva is alig nevezhető zörejek és lebutított, kidolgozatlan részek jutottak kíséretül. Mindezt tetézi, hogy az eddigi lemezeken hol bújtatva, hol külön számként szerepeltetett, ének nélküli dalok folytatásaként a Spacewalkerrel kell beérnünk, ami korábban még C-oldalas szám sem lehettett volna…
Az összhangzás, ha lehet, még puritánabb, mint a 2005-ös lemezen – ha nagyon élesen akarnék fogalmazni, azt mondanám, hogy az én ízlésem szerint már rossz értelemben beteges az a zenei „környezet”, melyet Hillier teremt, aki amolyan multi-instrumentalistának és a különféle stílusokban oly otthonosan mozgónak érzi magát, mint Rudolf Péter a Beugró kelléktárában: minden van, amit csak kigondolunk, ezért senki ne lepődjön meg, ha egyszer csak Jean-Michel Jarre Last Rumba-jának szele csapja meg (Little Soul), vagy éppen egy Lilian-beütéses Walking In My Shoes-szerű riffet vélne felfedezni az In Sympathyban vagy esetleg azt hinné, hogy Simon Le Bon és a Duran Duran nyomja a New Moon on Monday újragondolt változatát Perfect címmel…
Most először fordul elő, hogy a Gahan–Eigner–Philpott-hármasnak több elfogadható dala szerepel egy DM-lemezen, mint a fő dalszerzőnek, ugyanis ez utóbbit lámpással is nehéz találni… A Peace a valaha írt legémelyítőbb Gore-szerzemény, a Jezebel még a Breathe-nél is infantilisabb, és a nehéz elhinni, hogy a Miles Away/The Truth Is-t vagy a Fragile Tensiont komolyan gondolta volna, ahogy Gahanék is alaposan mellényúltak a Come Backkel; ez utóbbi még egy félig kész blues-számnak is kevés.
Sokak megrökönyödésére a Recoil subHuman című lemezének második számában tisztán kivehető részletek hangzanak fel az 1993-as In Your Roomból. A szándékosságot nem feltételezve azért érdekes, hogy a záró Corrupt refrén utáni részében a Liquiden hallható Jezebel torokhangú mormogása köszön vissza…
Ezzel a 80-as évek középén dívott, retrónak szánt hangzással az a baj, hogy éppen 2009-et írunk, s ha valakinek ilyen hangszerelésű dalokra támadna gusztusa, inkább vegye elő az akkoriban kiadott nagy slágereket: azok, ha sokszor másban nem is, legalább ebben „korszerűek” voltak…
Ben Hillier egységes, ám túlságosan is homogén hangzású, érdektelen munkája párhuzamba állítható a 70-es évek supergroupjainak (a maguk hangszeres tudásával nemzetközi elismerést szerzett, neves, korábban más-más együttesekben játszó zenészekből alakult sztárcsapatok) egyikével kapcsolatban a leggyakrabban felhozott kritikával: az egész produkció szinte nem is állt másból, mint hosszú és értelmetlen szólókból…
SomeGreatReward kollégám jegyezte meg a Live in Milan kapcsán, hogy „a kislemezekhez készült videoklipek alapján világos volt, hogy a depeCHe MODE már nem akar a műfaj úttörője lenni”. A lemezen hallhatóak mindezt tovább erősítik.



Így szólna

Minden zenekar minden egyes újonnan kiadott albuma azzal „kimondatlan teherrel” kerül fel a valóságos vagy virtuális polcokra, hogy annak minőségét, színvonalát részben a korábbi munkák fényében ítélik meg a rajongók. Az új keletű érdeklődők számára ez egyfajta „fordítva ülök a lovon” helyzetet eredményezhet, hiszen ők éppen az új anyag ismeretében véleményezik majd a régebbieket…
Dave Thomasnak, a Depeche Mode első „történetírójának” szavait idézve a szintetizátor úttörői közé a Roxy Music, a Pink Floyd, a Tangerine Dream, a The Who és a Hawkwind tartozott. A hangszer 1971-es, „használható alakot öltő” megjelenése után egy német együttesnek mindössze három évre volt szüksége, hogy egy színtisztán elektronikus lemezzel óriási sikert arasson Európában és a tengerentúlon.
Természetesen ostobaság lenne kraftwerki mércével mérni a Depeche Mode eddigi 29 évét, ám pár fontos apróságot azért hadd említsek meg.
Mint mindennek, a centralizáltságnak is megvan a maga előnye. Ha egyszemélyben értesz „mindenhez”, kevésbé teszed ki magad annak, hogy a zenei elképzeléseid valamily egész más alakban öltenek majd testet. Kevés zenekarról mondható el, hogy következetesebben képviselné saját alapvetését, mint a Kraftwerk. Irigylésre méltó, hogy vannak bizonyos, mindennek az eredőjét adó – az ókori görögök filozófiáját idézve – „oszthatatlan” dolgok, melyeket 30-35 elteltével is hitelesen, önismétlés nélkül, egy korszerűbb formában lehet kifejezésre juttatni, miközben a Lényeg nem változik… Bátran kimondhatjuk, hogy a lassacskán „zenetörténeti matuzsálemnek” számító Kraftwerk épp’ oly egyedi, utánozhatatlan és „fiatalos”, mint egykoron volt. A német csapatról – egyebek mellett a koromnál fogva is – az „új keletű érdeklődő” szemével (fülével) tudok nyilatkozni.
(Mivel a hír viszonylag új keletű, pontosan még nem lehet tudni, hogy Florian Schneider kiválásával mi változik meg a Kraftwerk háza táján. Nehéz a „kiválás” szót használni akkor, amikor annak nincs is igazán valós jelentése. Ha a Kraftwerk – saját elmondásuk szerint – a Hütter–Schneider-páros szellemi összhangját hivatott kifejezni a maguk elektronikus népzenéjével, akkor ez a német banda végét jelentheti. Ha a Ralf Hüttertől származó idézetet veszem alapul, akkor talán nem: „(…)Nem hiszünk a személyi kultuszban. Ha veszel egy autót, nem szükséges tudnod bármit is azokról, akik gyártották ahhoz, hogy élvezd a vezetést. Ugyanez érvényes a zenére is… A személyi kultusz olyan értelmetlen.”)


A Depeche Mode-dal más a helyzet: itt pár évtől eltekintve párhuzamosnak vehető a fejlődésük és „saját értelmem nyiladozása”. A korábbi lemezeket és a nemrég kiadott remasters-sorozat mini-interjúit meghallgatva lassan-lassan összeáll a kép, hogy hol is került „porszem a gépezetbe”…
A Speak and Spellt komolytalannak, Mode-talannak tartók figyelmét talán arra érdemes felhívni, hogy két dolog miatt sem szabad (Brian Jones után szabadon) „túl keményen ítélni”: dacára annak, hogy a tagok (életkorukat tekintve) akkor még nagyon is gyerekcipőben jártak, s gyakorlatlan kezeik között az egyébként sokra hivatott és képes eszközök sem „muzsikálhattak fényesebben”, a bemutatkozó lemeznek fantasztikus „tere” van, kevés hangsávja ellenére betölti az ember fülét, s a hangzása, az óvatos kísérletezése révén már 1981-ben többel kecsegtet, mint a hasonló életkorúakból, hasonló hangzással kísérletező együttesek évekkel későbbi munkái.

sotu

Tagadhatatlan, hogy a DM az A Broken Frame-mel tette meg az első és legfontosabb lépést, amikor Daniel Miller közreműködésével darabokra törték a róluk kialakult tinicsapat-képet, s kezdték komolyabban venni önmagukat és a zenélést is. 1983-tól kezdve vasfegyelemmel és szívós kitartással megalapozták a Depeche Mode-ot mint együttest, ugyanis sikeresen kitalálták, mit kell tenniük ahhoz, hogy soha többé ne keverjék őket össze másokkal

(íme, az első fontos pillér: a mindenki másétól eltérő, egyéni megszólalás, a belbecs).

Ez a folyamat a Construction Time Again-nel kezdődött, csúcspontját pedig a „legmódosabb” fekete albumnál, a Black Celebrationnél érte el. Természetesen a zenét szerző Gore istenadta tehetsége mellett sok neves ember (Daniel Miller, Alan Wilder, Gareth Jones stb.) megfeszített munkája, kreativitása és kitartása is szükségeltetett a banda előtt tornyosuló, zenei Parnasszus megmászásához. Foglalja össze maga Gareth Jones, a korai lemezek producere, mit gondol a fejlődésről: „Akkoriban (1984-ben) az Einstürzende Neubautennel dolgoztam Berlinben. Ők a zenében fémzörejeket is használó együttesek legelső követei közé tartoznak. Eszemben sincs leszólni a munkájukat. Szeretem a szövegeiket, és a srácokkal is jóban vagyok, de a zenéjük nagyrészt abból állt, hogy találomra kiválasztott tárgyakat püföltek, majd az így keltett zajokat mikrofonok segítségével rögzítették és játszották vissza. Mi pontosan ugyanezzel próbálkoztunk a Construction Time Again idején, csak éppen nem ismertük az Einstürzende Neubautent. Akkor találkoztam velük ismét Berlinben, amikor nekiálltunk a Some Great Rewardnak, és már elkészültem a Halber Mensch című anyagukkal. Életem meghatározó időszaka volt…. Én vezettem be a Neubauten tagjait a hangfeldolgozás és a mintavételezés rejtelmeibe, és a velük való munka során szerzett tapasztalataimat felhasználva képes voltam még izgalmasabbá tenni a DM által kitalált hangokat, dallamokat és aláfestő elemeket. Igen, sok közös van a kettejük munkásságában.”
Nagyon leegyszerűsítve úgy is fogalmazhatnék, hogy a DM a Kraftwerktől vette át a technizáltságot, a szintetizátorok iránti megszállottságot, és megfosztotta azt a – Kraftwerknél elvitathatatlan erényként említhető – gépiességtől, „merevségtől” és a ritmikusan vissza-visszatérő ismétléstől, a fennmaradó helyet kitöltötte a klasszikus intro-versszak-refrén-versszak-refrén szerkezettel, majd Gareth Jones és Daniel Miller segítségével mindezt okoszaj-burokba csomagolták…

sotu

Ha egyetlen dalban kellene bemutatni, milyen is ez a „pengeéles iparizaj-Mode”, akkor a Something To Do metalmixét, ezt a minimalizmusában is gazdag, a székhez szögező, pupillatágító, aztán a földbe döngölő átiratot ajánlanám meghallgatásra…
Az 1986-os lemezzel zárul a Mode kompromisszummentes időszaka. A következő évben jelenik meg a „vállalható engedmények” időszakának első lemeze, a Music For the Masses, mellyel csak annyit lazítanak a gyeplőn, hogy a továbbra is fanyalgó, ám észrevétlenül már megpuhított részközönség ráharapjon az eléje vetett csalira… Néhányan – ostoba halak módjára – úgy gondolták, hogy a horgász helyett ők diktálnak: bekapják a finom falatokat, majd teli hassal szépen elúsznak… Az 1990-es, földcsuszamlásszerű sikert hozó Violator csalijaként ez a kicsit „populárisabbra hangszerelt” lemez jó mórként megtetette a maga dolgát, és előkészítette a terepet, mellesleg megnyerte magának azt az Anton Corbijnt, akinek a hamarosan hazánkba érkező életmű-kiállításán különteremben mutatják be a DM-mel kapcsolatos munkáit

(a második fontos pillér: a mindenki másétól eltérő, egyéni megjelenés, a külcsín).
sotu

A holland művész fejében különös egységet alkot a zene és a kép. A fekete-fehér rögzítési módot és a szemcsés filmalapanyagot előnyben részesítő Corbijn képes volt időtlenséget sugárzóan rögzíteni a Depeche Mode racionálisan szinte megfoghatatlan lényegét, négyüket jobban megismerve, velük „együtt lélegezve” kihangsúlyozni az egyes tagok jellemző és a közönség számára szimpatikusnak értékelhető jellemvonásait (Dave férfias vonzerejét; Martin magába fordulóan kitárulkozó érzékenységét, Alan visszafogott, távolságtartóan hűvös, de ellenállhatatlan charme-ját; Andy játékos „okostojás”-báját)

(a harmadik pillér: a jellemekből adódó egyedi immaterialitás, „anyagiasultság”)

A mindenkit meghódító Violator tette fel a pontot a DM „szintizene”-időszakának i betűjére: a lényegében már jó 4 éve sem tisztán elektronikus hangzás elérte önnön határait, ahonnan már csak visszafejlődni lehetett… Bár Andy technolemezként aposztrofálta az 1990-es korongot, ez maga volt a Depeche Mode… Érdekes, hogy mennyire idepasszolnak Dave 1988-as szavai: „Egyszerűen… egyszerűen nem lehetett ugyanúgy folytatni, ahogyan addig tettük –  10 hosszú éven keresztül. Mihez kezdjünk most? Mintha elértük volna önnön lehetőségeink határát. Muszáj volt… Muszáj volt másképp csinálni. Minden megváltozott. Valahogyan meg kellett újulnunk ezek után…”

sotu

Talán az egyetlen lehetséges irányba fordultak: hogyan lehetne párosítani az elektronikát a gitárzenével? Dave ugyan nem tudta, hogyan is kellene mindezt végrehajtani, ám makacsul szorgalmazta a váltást, másról hallani sem akart. Alan is hajlott már az „élő” hangszerek mind gyakoribb használatára, Martin pedig kénytelen-kelletlen beadta a derekát. A Songs of Faith and Devotion végletekig kifinomult, „mindenen túli” hangzása annak az üstökösnek a fényére emlékeztet, mely a végső megsemmisülése előtt még egy hatalmas, utolsó ragyogással izzik fel, majd darabjainak szétszóródása után nyomtalanul tűnik el az égboltról. A széthullás utáni első, még fénylő darabok legszebbike volt a Tim Simenon értő „felügyelete” mellett elkészített, 1997-es Ultra, melyben az volt a legbiztatóbb, hogy a szétesés ellenére egy új, másként ragyogó égitest lehetőségét hordozta magában, gondoljunk csak a korábbi sorkislemezek közül is kiemelkedő Painkillerre vagy az Only When I Lose Myselfre.

Sosem felejtem el, hogy ez a zene nagyban segített „túlélni” tinédzserkorom legnehezebb pillanatait; azokat a hónapokat-éveket, amikor az ember csak keresi, de még nem találja meg önmagát, nem tudja megválaszolni, hol a helye, mi dolga ebben a világban. Ilyenkor olyanok munkájából merít erőt (legyen az zenei, képzőművészeti, irodalmi vagy tudományos teljesítmény), akik már túljutottak ezen a nehéz időszakon, és elszántságukkal, akaraterejükkel tartást adhatnak másoknak. Egy életre szóló élmény volt például Madame Curie életrajzát olvasni, mert annak minden sorából félelmes erejű pozitív energia sugárzik.
Fiatalon talán kevesen vagyunk képesek kiemelkedő teljesítményt nyújtani. Egy átlagos képességű kamasznak gyakran nem marad más lehetősége, mint hogy önbizalmát mások tehetségének apró, le-lecsippentett morzsáiból építgesse. Szinte kézenfekvő a megoldás, hogy egy nagyon-nagyon régi, de annál inkább hatásos módszerhez folyamodjon, mely már az ősembertől sem volt idegen: eleink a barlang falára rajzolt, a vadállatokat ábrázoló képekkel, a vadászatot szimbolizáló rajzokkal először gondolatban ejtettek el a prédát, így merítve erőt a nem kevés kockázattal járó tényleges megvalósításhoz. Modern korunkban ugyanezt a technikát idézi az a műveletsor, amikor tizenévesen tollat ragadunk, és az általunk annyira szeretett előadó, művész gondolatait a saját kézírásunkkal vetjük újra meg újra papírra… Emlékként eltettem magamnak azt az 1991-es, filléres naptárt, amiben ezt a gyakorlatot követtem újra meg újra. Most, 34 éves fejjel roppant izgalmas ismét átélni azt az időszakot, és újra felidézni, hogy milyen volt az ágyon heverve és Depeche Mode-ot hallgatva firkálgatni… csak firkálgatni… Két teljesen szokványos naptárbejegyzés, az éppen aktuális vérvétel és a rendes évi osztálykirándulás időpontja között egyszer csak dalszövegrészletek és albumcímek bukkannak fel, barna színű töltőtolltintával írva, s az egyes számokból kiragadott részleteket olvasva az jut eszembe, hogy vajon elmúlhatnak-e valaha a fiatal felnőtt koromban érzett félelmeim vagy újra és újra ugyanoda jutok vissza, s lényegében semmi sem változott…? (My secret garden’s not so secret anymore! Run from the house, holding my head in my hands…) vagy (I heard it from my friends about the things you said / They know my weaknesses) és persze (Little 15, you help her forget the world outside, you’re not part of it yet) Borzongató, ahogyan a 18 évvel ezelőtti kézírásommal a Here is the house, where it all happens, those tender moments under this roof  és a Let me see you srtipped down to the bone kezdetű sorok sorjáznak a gyenge minőségű papírra nyomott naptár meghullámosodott lapjain… 20-30 oldalt találok sűrűn teleróva szavakkal, s ekkor jövök csak rá, hogy az évek során mi is veszett el szinte észrevétlenül a köztem és a DM közti kapcsolatból: nincs már katarzis, érzelmileg már nem érint meg, amit ők hárman alkotnak… nagyon rossz ezt belátni, még rosszabb megélni.
Ennek nem pusztán az az oka, hogy mindannyian megváltoztunk: úgy érzem, hogy belőlük eltűnt valami, ami lassan belőlem is kiölte a régi időket idéző elragadtatás iránti képességet. 1997 után a fiúknak alaposan végig kellett volna gondolniuk, hogy merre tovább – pontosabban van-e tovább? Egy zenésznél az én naptárba firkálós módszerem valahogy úgy nézhet ki, hogy éjjel-nappal a kedvenceit hallgatja, s a sok meghallgatástól egyre jobban azt érzi, hogy a másik által teremtett zene mintha teljesen a sajátjává lényegülne át, mintha már egyenesen benne született volna, belőle fakadna. Valamilyen szinten a Depeche is „tökéletesen magáévá tette” a The Cure, az OMD, a Kraftwerk vagy a Human League zenéjét, s ezen „biztos alapokra” építették fel saját magukat. Ha elővesszünk egy 70-es években készült Kraftwerk-lemezt, és azt összehasonlítjuk mondjuk a 2005-ös Minimum Maximummal, akkor éppen annyira nem találhatunk semmiféle „rést” vagy „hézagosságot” a fejlődésben, mint ahogy az inkák által emelt építmények kövei közé sem tudjuk bedugni a tollkésünk hegyét – a homogenitás tökéletes. A következetesség és a vasszigor 39 évvel később is gyümölcsözőnek bizonyul, míg a Mode esetében úgy érzem, hogy „something ent wrong along the way”, vagyis a felépítményt tartó három pillér szétporladni látszik…
Az első pillérnek neveztem a mindenki másétól eltérő, azonnal és félreismerhetetlenül megkülönböztethető hangzást. Arra, hogy a Depeche Mode képes volt ennek megalkotására és hosszú időn át a képviselésére is, azt a saját tapasztalatainkon kívül többek között a Remasters-széria kisfilmeiben megszólaltatottak is igazolhatják (például Derrick May, a színesbőrű amerikai DJ elmondása szerint ’83-ban a funkysnak tartott Get the Balance Right!-ra pörögtek megállás nélkül a detroiti srácok), s a 90-es évek dance-irányzatainak jeles képviselői egyértelműen a Depeche-t nevezték meg „löketadóként”, de megemlíthetném pl. a The Killerst is, akiket (saját elmondásuk szerint) egyenesen a DM léte „szült” a világra.

sotu

Úgy vélem, hogy egészen 1993-ig a Mode formálta a könnyűzene bizonyos irányzatait, ám az Exciter megjelenésével ez a „trend” megfordult. Nem arról van szó, hogy helyteleníteném az újszerűségre való törekvést, de az új évezredben a Mode elvesztette korábbi „lámpás”-szerepét, mert az elektronikus zene teljesen hétköznapivá és sokak által műveltté vált, minek következtében a korábban az „úttörőszerepet” más irányba folytató DM-et egész egyszerűen bedarálta a saját közege, mert nem nyílott lehetősége többé a 80-as években megtapasztalt „nagy zenei dobás” megismétlésére.
A baj nem jár egyedül, így a második tartóoszlopként funkcionáló külcsínnel is akadtak problémák: Anton Corbijn úgy „kidolgozta magát” a 90-es évek közepére, mint amikor a Guns kiadta a duplakorongos Use Your Illusiont: elfogyott a puskapor… Azt a színvonalat, amit a hollandnak 1987 és 1993 között sikerült megvalósítania, a későbbiekben már nem tudta hozni (vizuálisan ugyanolyan mesterműnek tekintem a SOFAD-időszak lemezborítóit és színpadképét, mint magát a zenét). Elég csak megnézni, hogy (legalábbis a korábbi évek munkáihoz képest) mennyire ötlettelen arculatot álmodott meg Corbijn mondjuk az Exciterhez. Az REM-es Michael Stipe mondta Antonról, hogy egyszerűen képtelen hibázni, ha a fotózásról van szó. Nos, lehet, hogy a 2000 után készített képei valóban „hibátlanok”, de semmi sincs belőlük a korábbi súlyos jelentőségteljességből. Míg korábban kis túlzással órákig lehetett „gyönyörködni” egy-egy Anton-féle DM-alkotásban, addig a Sounds of the Universe eddig megjelent anyagaival eljutottunk odáig, hogy képtelen vagyok mást látni a fotókon, mint amit egyetlen pillantással le lehet róluk olvasni: az inkább ruhamodellnek, mint énekesnek látszó Dave a két másik társaságában áll az erdőben, a műteremben vagy a hatalmas téren, és mintha a hátteret helyenként uraló, stilizált földgömb képzőművészeti értelemben vett érdekessége és a három személy között nagyon laza vagy éppenséggel semmilyen elvont, illetve konkrét kapcsolat sem lenne… Az ötlettelenség iskolapéldájaként általában az anti-kislemez Goodnight Lovers borítóját vagy az Exciter egyenfekete, sablonos füzetét szoktam emlegetni, de nem sokkal jobb a helyzet a hamarosan megjelenő új album képi mondanivalójával sem.

sotu

A harmadik pillérként számon tartott „jellemek anyagiasultságával” sincs már minden „rendben”: a korábbi zaklatott életviteléből fakadó jellemtorzulása Dave-nek nem vált előnyére; a magánéleti hercehurcák ugyanígy nem tettek jót a befelé fordulóan exhibicionista Martinnak sem. Egy szakember számára minden bizonnyal boncolgatnivalóan érdekes téma lenne, hogy Mart szinte már kontrollálatlan e-bayes hangszervásárlása értelmezhető-e egyfajta pótcselekvésként? Miért vásárol számolatlanul régi hangszereket egy olyan zenész, akinek dalszerzői képességei ugyan nem vitathatók el, ám mégsem jutott túl a „két kézzel, de két ujjal játszom” fejlettségi szinten? Ha az a cél, hogy minél minőségibb hangszerelésű zenét hozzak létre, ám ehhez már nem szükséges a régi, analóg hangszerek birtoklása, mert a számítógép segítségével bármelyikük „imitálható”, akkor mire ez a nagy költekezés…?
A tettek mindig beszédesebbek a szavaknál. A Kraftwerk például nem hangoztatja folyton, hogy minden korábbinál nagyszerűbb lemezt készítettek a frissen megjelent koronggal, ők „csupán” elérték azt, amiért hosszú évekig dolgoztak: a hús-vér „gép” és a tökéletessé fejlesztett „szoftver” egységét. A Mode körül egyre nagyobb a médiafelhajtás, röpködnek a szuperlatívuszok, az öndicsérő szavak, de a nagy felhajtás és befektetés ellenére a zene minősége nem javul, sőt… Úgy tűnik, hogy megártott a későn jött elismerés, megbecsülés, amire annak idején annyira és oly sokáig vártak – s ami még rosszabb: mindet dicséretet készpénznek is vesznek, s közben a szerénység és az öntudat elszunnyadt…
Korábbi önmagához képest a Mode nem szól jobban sem koncerten, sem pedig a stúdióban. Bár „zárt térben” Dave továbbra is képes megfelelő szinten énekelni, a korábban kialakult képet némileg árnyalják a kor (ostoba) szokásainak megfelelve kiadott „kandi kamerás” stúdiósnittek (kimondottan röhejes, hogy Andy levédette a „FletchCam” szóösszetételt), ahol azért tisztán hallhatók a kisebb-nagyobb hibák is, de az összhatást igazán a Spinner-beli fellépésen tapasztalhatók tudják rontani, ahol szinte rá sem ismerhetünk Dave hangjára. Nehéz lenne a korábbiakhoz hasonlítható „hangszerelési truvájokról” beszélni, miközben ellenpéldáért nem is kell messzire menni; gondoljunk csak a Martin által kiadott Counterfeit 2 néhány dalára (Stardust, I Cast a Lonesome Shadow). E feldolgozáslemeznek az az igazi erénye, hogy különböző szerzők teljesen eltérő stílusú dalait sikerült egységessé, de nem egyhangúvá, s ami még fontosabb, „észrevétlenül” Martin Gore-ossá alakítani. Az előbb említett Hank Williams-átirat például olyan kifejezőerővel szólal meg (főleg a Stewart Walker-féle továbbfabrikálás révén), mint egy DM-klasszikus, mondjuk az A Question of Time.
Ezeket a vonásokat hiányolom a 2000 óta kiadott lemezekről, és arra a szomorú következtetésre voltam kénytelen jutni, hogy a DM egyfajta tudathasadásos állapotban leledzik, emiatt (részben vagy teljesen) megszűnt a tagok közti a szellemi összetartás. Meggyőzőbb lenne a végeredmény, ha új keletű nyilatkozataik nem a minduntalan ismételt frázisoktól és a „semmitmondásoktól” hemzsegnének.

A The Shadows név minden bizonnyal a nálam fiatalabbaknak is mond valamit. Leghíresebb daluk, az Apache címét kifordítva azt mondhatnám róluk, hogy ők a főleg instrumentális gitárzene még élő „mohikánjai”. 2005-ben dobták piacra az utolsó koncerttunéjukat megörökítő DVD-t, melyen bónuszként megtalálható egy háromnegyed órás beszélgetés, amolyan „remasters”-stílusban. Ott ül az ős-Shadows két alapító tagja, az őszbe csavarodott fejű ritmusgitáros, Bruce Welch és a Mr. Szemüvegként is emlegetett Hank Marvin, és sztorizgatnak… Szimpatikusan, szerényen, mentesen az önelégültségnek még csak az árnyékától is – pedig ha valaki, hát Hank Marvin lehetne akár beképzelt is önnön nagyszerűségétől, hiszen gitárosnemzedékek egész sora ragadott kifejezetten miatta hangszert… A lényeg természetesen a film végén hangzik el, pont Marvin szájából, mintegy összefoglalva az 1959-ben alakult együttes ars poeticáját:
„Lényegtelen, hogy egy dalt hányszor játszottunk már el… Csak ezen a turnén az Apache 37-szer csendült fel, a pályafutásunk során pedig több százszor eljátszottuk már – ám aki a nézőtéren ül, az jó, ha egyszer látja. Tudom, sokan vannak, akik több előadásra is eljönnek, de a legtöbben csak egyszer látják a koncertet. Még ha egész évben koncertezel is, akkor is maximum kétszer találkozhatunk… Nekik az az egy is hatalmas élmény. Megtanultam magam a közönség soraiban ülők helyébe képzelni; hogy milyen izgatott lennék a kedvenc zenekarom koncertjét hallgatva: „Remélem, ezt is eljátsszák… meg azt is…” És amikor meghallod a várva várt dalodat, bízol benne, hogy a zenészek teljes erőbedobással, őszintén és szenvedélyesen adják majd elő. Erre törekszem hosszú évek óta. Akárhányszor eljátsszuk az Apache-t, úgy játsszuk, mintha soha többé nem tehetnénk meg. Mindent bele akarok adni a játékomba. A közönség erre számít, ebben bízik, s te nem okozhatsz nekik csalódást…”
Nos, ha a szándék meg is van a Depeche-ben, a „kivitelezés” egyre gyakrabban hagy kívánni valót maga után… Kicsit sarkítva mintha maga Martin Gore is elismerné mindezt a Wrongban: „Addig játsszuk a zajt, míg az dallammal nem ér fel…”


   
   

   

2009.03.31. 12:30 | Kucced | 57267 Olvasás | 254 Hozzászólás | Nyomtatás
 
Lapozás:  1 2 3 >  Utolsó »
254. Hozzászóló: Jazz thieve | Időpont: 2009.05.22. 12:50

Egyet értek az előző kettő hozzászólóval :)
Vége valakivel… és igenis vannak az albumon olyan slágerek, amelyek simán felérnek a régiekkel. Talán csak kicsit túl visszafogottak némely számok, pl corrupt. Én a gitárt felhangosítottam volna, de így is érteni a lényeget :D

 
253. Hozzászóló: newzoli | Időpont: 2009.05.22. 09:58
newzoli

Tény:Nagyon sok országban (köztük nálunk is) LISTAVEZETŐ az új lemez…hm…akkor mi a gond..viszik-veszik :)  :)  :)  :)

 
252. Hozzászóló: KaszaBea | Időpont: 2009.05.22. 07:02
KaszaBea

Szomorú vagyok, amikor azt hallom vagy olvasom, hogy az új lemez nem tetszik valakinek. Szerintem nagyon összeszedett, jól kidolgozott és összetett. Nekem első hallásra a Wrong nagyon bejött, de miután meghallgattam az egész lemezt, számomra már inkább közepes. Tele van az album sokkal erősebb dalokkal, mint pl. a Hole to feed vagy a Little soul. Bár az igazat megvallva szinte minden nap más a kedvencem.

Örülök, hogy visszatértek a 80-as évek hangzásaihoz és megmaradtak a tipikus stílus jegyek illetve egy kis újítást is vittek bele. Nagyon sok “poén” van a zenében és napról napra többet veszek észre.
Szerintem ez az album nagyon is depechemode-osra sikerült.

 
251. Hozzászóló: Malacka | Időpont: 2009.05.21. 14:13

MR2-Petőfi Rádió

Valami történt - Depeche Mode: Sounds Of The Universe

Magyarországon a Depeche Mode iránti szeretet nem szimpla rajongás, hanem vallás. Aki nem hiszi el, az menjen el bármelyik hónapban a Pecsába a DM-Klubba, és rájön, hogy nem egy szórakozóhelyen, hanem igazából templomban van.
A Depeche Mode kultusza olyan mértékű Magyarországon, hogy a fanatikusok még egy rossz lemezt is megbocsátanának Martin Gore-éknak, nemhogy egy közepeset. A zenekar 12. albuma, a Sounds Of The Universe közepes darab, aminél jobbat ennyi év után már valószínűleg pofátlanság lenne elvárni tőlük, de az azért mégiscsak elgondolkodtató, hogy Dave Gahan tavalyelőtti szólólemeze (Hourglass) összeszedettebb, egységesebb mű. Valami történt, írta Joseph Heller, valami valahol félrecsúszott, és azóta már nem megy úgy a szekér, ahogy kéne. Sokak szerint ez a pont Alan Wilder távozása volt, bár a nélküle készült első lemez, az Ultra, talán azért, mert nagy volt a bizonyítási kényszer és mert válságtermék volt, még eléggé erős lett. A drogpokolból visszatérő, ismét egészséges Gahant prezentáló Exciter nem sikerült túl jól (a 2005-ös turnén nem is nagyon játszottak róla), a Playing The Angel viszont ismét bizakodásra adott okot, de a Sounds Of The Universe megint gyengébb lett egy fokkal, valahol az Exciter szintjére visszaesve.

A lemezen csupán egy igazi sláger szerepel: a Wrong első hallásra belemászik a fülbe, de a többi dal nem tud felnőni hozzá. A nyitó In Chains sem rossz, okés darab a Come Back (Gahan-dal, az Hourglass hangulatában) és a Peace is, de 10-15 éve ezek a számok csak arra lettek volna jók, hogy megbújjanak a nagy slágerek között, 20-25 éve meg örültek volna, ha felkerülnek egy kislemez b-oldalra. Gahan okolható a legkevésbé, egyre jobb dalokat ír, egyre jobban énekel és fizikailag is kiváló formában van, úgyhogy aki talán a leginkább felelős a visszaesésért, az Martin Gore. A fő dalszerző valószínűleg már megalkotta élete főművét, de ezzel persze nincs is semmi baj, a rajongók attól még rajongók maradnak, a júniusi koncert meg egész biztosan teltházas és hibátlan lesz.

NI

;)

 
250. Hozzászóló: kram | Időpont: 2009.05.21. 12:52

Én, mint DM dinoszaurusz, üdvözlöm azokat akik a 2000-es években csatlakoztak a rajongók táborához, és egyben szeretnék megnyugtatni mindenkit, hogy ugyanúgy szerethetőek az újabb kori lemezeik mint a régiek. Pont úgy! (Akkoriban egyébként még nem voltak ám régiesek.) Stripped vagy Ghost, jó ez mind! Elégedett is vagyok.

 
249. Hozzászóló: Thomas_cs | Időpont: 2009.05.21. 11:57
Thomas_cs

Csak engem emlékeztet az Esque a The great outdoors-ra?

 
248. Hozzászóló: Depeche boy | Időpont: 2009.05.21. 11:47
Depeche boy

Én is a 2000 - es évek elejétől kezdve szeretem Őket.
Azért egy Strippedet 40 év múlva is nyugodt szívvel fogok mutogatni az unokáknak, hogy a nagyfater milyen zenén szocializálódott!  |-|
:-)
Soha nem fog a ciki kategóriába tartozni!

 
247. Hozzászóló: Jazz thieve | Időpont: 2009.05.21. 10:58

Statisztika: A dm rajongók nagy része figyelemmel kísérte a banda pályafutását a 80-as évek óta, és igen, a Dm megváltozott (nem is értem miért, hisz csak 30 év telt el, és csak 40 évesek lettek a tagok) Többnyire közűlök kerülnek ki azok, kiknek nem jönnek be az új számaik. Igaz, van aki csak simán örök nagyszájú, és a SOFAD-ba túl sok a gitár neki, a SOTU-ba meg túl sok a szinti, de hát nem lehet az ágyon kucorgova egy violatort vagy más “legjobb”(relatív szó) albumot ölelgetve duzzogni.

Én pl abba a kategóriába tartozom, aki nem élt még akkoriban, és csak a 2000-res évek óta követheti őket nyomon. Nekem az új albumaik jönnek be, mert illenek a mai világ stílusához, a régiek meg túl régiesek nekem. De pl én képes vagyok zeneileg kritizálni, 6 éve tanulok zenét, és megtanultam már pár dm számot is. Egyszerűen tudni kell örülni annak, ami jó, és nem azt nézni folyton, hogy mi volt/lehetett volna ennél jobb. Az ilyen hozzáállásúaknak bejön ez az album, elégedettek és boldogok. Ja, és abszolút nem arról van szó, hogy ki mekkora “fan”.

Persze tisztelem azokat is, akiknek nem tetszik, mert ízlések és pofonok alapon nekem se jön be pár dolog, ami másoknak igen.

 
246. Hozzászóló: kram | Időpont: 2009.05.21. 10:20

T. Kucced!

Nagyából talán már dereng, hogy mire gondolsz. Ez bizony tényleg nagyon szubjektív probléma (már ha ez egyáltalán az). Úgy hiszem téged nagyban befolyásol az, hogy zenélsz, és ebből adódóan vannak markáns elképzeléseid, illetve jelenleg (ezt sem véletlenül mondom) ilyen irányú dogmáid (nem pejoratív értelemben írom - ezek nélkül az ember súlytalan).

Én már az óvodában felhagytam a zenéléssel, így mint ultra laikus bátran állíthatom, hogy ha nem az említett elvek (elveid) mentén boncoljuk a DM legutóbbi produkcióját, bizony igen jól sikerült és élvezetes, és számomra (mint zenéhez szakmailag abszolút nem értő) semmivel sem rosszabb, mit bármelyik korábbi lemezük. Ezt pedig kérlek fogadd el, hogy bizony így van.

Ám ez korántsem azt jelenti, hogy velem, vagy a hozzám hasonlókkal bármit meg lehet etetni amin DM felirat van. Bőségesen van olyan alkotásuk amit tudnék kritizálni. Ez utóbbi azonban objektíven szemlélve összességében jó, így ne csodálkozz, hogy nem mindenki elkeseredett, és hidd el, hogy ugyanarról az együttesről beszélünk!

 
245. Hozzászóló: Kucced | Időpont: 2009.05.21. 07:19
Kucced

kram, woodward: azért nem akartam nagyon elmélyedni ebben az “igaz DM”-témában, mert ez abszolút módon nem létezik, csak relatívan, a finomságokat tekintve mindenkinek ízlése szerint - viszont úgy gondolom, hogy bizonyos alapvető (zenei) dolgokban mégiscsak egyet kell (kellene) értenünk ahhoz, hogy nagy biztonsággal ugyanarról a bandáról beszéljünk (ostoba példa, de hülyén néznénk arra, aki azt mondaná, hogy azért szereti a Mode-ot, mert Mick Jagger olyan jól rázza magát a DM-koncerteken..:-)
Ahogy a kritika kiegészítő részében írtam, számomra szinte minden eltűnt a Mode mostani zenéjéből, amit én fontosnak és elveiben megőrízendőnek tartottam volna… Természetesen teljesen másképp gondolkodok, mint akár csak 5-10 évvel ezelőtt is, de a korábbi lemezekben mindig találtam valamit, amit az én “megváltozott tudatállapotommal” is fontosnak, értékesnek tartottam - ma már ott tartok, hogy bár utálom az Exciter csiripelős hangszerelését, azok akkor is remek dalok (már csak azért is, mert a legjobb barátommal közös zenélgetésünk során ez volt az egyetlen olyan lemez, melynek egy-két kivételtől eltekintve minden dalát leírtuk-megtanultuk - “szégyen”, de ezt korántsem mondhatom el a “nagy kedvencnek” titulált korábbi lemezekről, s valljuk be, a PTA-n is vannak remek gitárriffek, amik méltóak korábbi önmagukhoz (pl. Lilian - az a hat hangos riff mekkora már…!)
Nem azt vártam tőlük, hogy változatlanul ugyanazt játsszák, mint eddig, csak úgy érzem, hogy lelassultak a zenei fejlődésben - ezt nem róvom fel nekik, csak nagyon-nagyon sajnálom… Így van, megváltozott az alapállás - részemről és részükről is, és nehéz ezt elfogadni…

 
244. Hozzászóló: Angelus | Időpont: 2009.05.21. 07:11
Angelus

Van egy felhívásom :)

Indult nemrég egy filmes oldal, ahol dvd teszteket is közzéteszünk! Olyan kérdésem lenne, hogy akinek megvan a DM díszdoboz vagy a dvds CD változat, és szeret írni, írna-e egy DVD kritikát az oldalra? :) Szívesen fogadnánk!

Az ominózus weblap: http://www.moviehunter.hu

 
243. Hozzászóló: kram | Időpont: 2009.05.21. 04:58

T. Kucced!

Sajnálom, hogy nem hozakodtál elő a Mode lényegével, mert őszintén kíváncsi lennék rá, hogy például neked mi az. Azt el tudom képzelni, hogy neked másról és másként szólva jobban tetszett volna ez a lemez (ha az előző kérdésemre válaszolsz, akkor talán sejteni fogom azt is, hogy miért), de azért mert neked más elvárásaid voltak, amit kaptunk az nem biztos, hogy rossz, és akiktől kaptuk sem biztos, hogy rosszabbak lettek, mint 10-20 évvel ezelőtt voltak.

Számomra fiatal koromban a DM lényege az egy végletesen szenvedélyes, komor és méltóságteljes, jobbravágyódóan depresszív hangulat és az ebből fakadó életérzés volt, ami egy olyan zenei világgal, hangzással párosult, mely mellesleg igen közel is állt az ízlésemhez. Fiatalon…magamat és a helyemet keresve.

Zeneileg? Szerintem ugyan olyan színvonalas most is mint volt, csak kicsit másképp, más módon adják elő. (Szerencsémre nekem ez a hangzás tetszik, pláne, hogy emlékeztet a 80-as évek lemezeire. Ez pedig nem a nosztalgia miatt jó - arra ott vannak az akkor íródott számok - hanem számomra azért, mert ahogy akkor is tetszett, most is szeretem ezt a stílust.)

Bár nem vagyok zenész, de ha Martin gitár tudása jó és elegendő volt a SOFAD vagy ULTRA lemezeken, akkor most mitől lett hirtelen silány. Nekem olyannak tűnik mint volt.

Amiben számomra is szokatlan volt az új lemez az pont a Mode lényege. Ennek a lemeznek más a hangulata, más életérzést sugároz. (A zene is sokszor ehhez igazodik.) Ebből kiegyensúlyozottság, érettség, elegáns irónia, egészséges cinizmus, egy pici őszinte keserűség (kiben nincs?), de mindenek felett a jobbravágyódás elkerülhetetlen szükségszerűsége sugárzik (zene és szöveg karöltve).

Változunk. Pl.:Mennyire másképpen gondolkodtak a szerelemről a S&S-en, a MFTM-en, az Ultrán-án és most!

Szerencsés voltam, hogy fiatalon pont azokat az impulzusokat kaptam a zenéjüktől, amire akkor szükségem volt, és szerencsés vagyok most is, mert azokkal az érzésekkel, melyek ezt a lemezt ihlették (szövegeiben, dallamaiban, hangzásában) jelenleg tökéletesen tudok azonosulni. Mindannyian folyamatosan változunk. (Ki merjem mondani?...öregszünk) Úgy látszik én ezt a zenei evolúciójukkal szerencsésen egy ritmusban teszem. (Hiszem, hogy sokan mások is.)

Az új lemez számai dallamosak, befogadhatóak, és szerintem élvezhetően hangszereltek. Véleményem szerint ha valakiben ellenérzéseket keltenek, akkor abban bizonyára oroszlánrésze van annak, hogy a hangulatával és érzésvilágával is azonosulni kell, mert a DM lényege szerintem mindig is az a szinte maró lelki katarzis volt, amit muszáj volt átélni ha hallgattad. És ezt bizony nem csak fiatalon lehet, és nem csak azokban a furcsa magasságokban és mélységekben, sóvárgóan szenvedélyesen. Lehet ezt most is, ezekben a dalokban, ezekben a hangulatokban.

 
242. Hozzászóló: Audina | Időpont: 2009.05.21. 03:37

Woodward: Köszi, hogy ilyen jól megfogalmaztad azt amit én is gondolok a munkásságukkal kapcsolatosan.

Az, hogy az egyén milyen élethelyzetben van az merőben meghatározza, hogy tetszik neki egy dolog vagy sem. Csak ha azt veszitek figyelembe, hogy a régi albumokról is vannak olyan számok amik első hallgatásra nem nyerték el a tetszéseteket és lehet, hogy hónapok, akár évek múlva a rongyosra hallgatás kategóriájába kerülnek.
A SOTU-val kapcsolatos, tetszik nem tetszik ezért meglepő.
Idővel mindenkinek meglesznek erről az albumról is a kedvencei!! :)

Az oka annyi lesz mint írtad, hogy: az alapállás megváltozott!

 
241. Hozzászóló: Woodward | Időpont: 2009.05.21. 02:01
Woodward

Szia Kucced.
kösz, hogy reagálsz a reagálásra. :)
Igazam lett, van köztünk épp ennyi különbség az éveket tekintve (másfél-két év). Azt viszont érzésem szerint félreértetted, hogy én nem gondolnám, hogy a DM ma (is) abszolút új zenét játszik. Mai zenét, friss zenét igen, újat ... hát, ez véleményes, de én ezért nem akarnék/tudnék haragudni rájuk, csalódni ennük. Azt is gondolom (erősen), hogy arról szó sincs, hogy ez a lemez ne volna “depesmódos”. Totál az, igaz, nem 1990-ben, hanem 2009-ben szól annak.

A legkevésbé sem zenész fejjel/aggyal (már ha az, hogy az embernek van egy bassgitárja ezt jelenti; sztem igen)  arra jutottam a posztodat olvasva, hogy végeredményben nincs is olyan, hogy “igazi” DM lemez. Vagy inkább: mindegyik lemez az, csak ezek a srácok 1980 óta idestova 30 évet öregedtek - annak minden csalódásával és örömével együtt. Persze én vájtfülü vagyok, és nem zenészként hallgatom a SotU-t; viszont a sokadszorrai hallgatás arra nekem jó volt, hogy a finom, apró effekteket, hajlításokat, kísérletezéseket - hogy azt ne mondjam: védjegyeket - is “meghallottam”.  Jó.

Szerintem a szintipop-new wave 1987-re elért a falig, ahogy a depressziósabb vonalú dark wave is a The Cure Desintegrationjával, és ahogy akár a Dead Can Dance is a ‘90-es évek közepére csak saját magát ismételte. Marinték az én olvasatomban a MftM - de a Violator óta biztosan - folyamatosan “átszállnak”. Ezeket finom lenyomatként elő lehet kapirgálni az adott lemezekről, csak azt mondom: minek.

Merthogy a The Sun and the Rainfall vagy akár a Here is the House hiába szól úgy egy mai tizenéves fülének, mint amit egy Casio óra le tudna generálni, a számnak, dallamnak ott, akkor megvolt a helye, súlya, mondandója, ami ha elért engem/téged, akkor ezek a számok bevésődtek az agyunk “apám, de király zene” mappájába. Nyilván rongyosra hallgattuk, azátn megvettük cd-n, meg aztán limited edition kiadásban, stb.

Az viszont szerintem können belátható, hogy a mai DM - ahogyan a U2 a Rolling Stones, Bowie stb. is - nem kizárólag azoknak (nekünk) szól, akik a pályájuk kezdetén (vagy később belépve MftM, Violator stb. idején) masszív fogyasztójukká váltak. De menjünk neki máshonnét:

Te olyan voltál 5-10-15-20 éve, mint most? Úgy gondolkodtál mint most? Azt és úgy szeretted az életben, mint most? És 5-10-20 év múlva? Remélem, hogy nem. Ebből következik, hogy a S&S más, mint a SotU vagy a SofaD. Más korban, más tapasztalásokból (és ezalatt a szerelmi bánattól a technikai és zenélési ismeretekig mindent értsünk) építkeztek, ami vagy bejön/jött nekünk vagy “nem egészen”. Megintcsak visszaidézném a SotU-hoz készült werkfilmet; egy snittben Martin azt mondja, hogy reggel, amikor egy rádióban volt és megkérdezték, hogy miben lesz más a mostani lemez, mint az előző, azt mondta: Csak abban, hogy most már nem iszom.

Vagyis minden másképp van, mert az alapállás megváltozott.

 
240. Hozzászóló: Kucced | Időpont: 2009.05.20. 23:32
Kucced

35 éves vagyok az idén; most már eldöntheted, egy generáció vagyunk-e vagy sem..:)
Igen, láttam Martint gitározni, és amatőr zenészként talán megengedhető nekem a megjegyzés, hogy a technikája nem sokat fejlődött az évek alatt: keveset vállaló, de azt biztos kézzel teljesítő ember (persze mondjuk nem Kirk Hammettel kell őt összehasonlítani….:)
Ha ezt a digitálisan (f)eljavított 80-as évekre emlékeztető prüntyögést hívják manapság mai zenének, akkor már kezdem érteni, miért hallgatok egyre kevesebb “mai” zenét… Ha az utánam jövő korosztálynak ez újdonságként hat, akkor is örülök, mert a “mi időnknek” is megvolt a maga újdonsága, csak éppen az valóban újdonságként hatott (már csak a technika el nem terjedtsége miatt is)... Nem akarok most azzal a dumával előhozakodni, hogy aki élvezi a SOTU-t, annak fogalma sincs a Mode lényegéről, mert ez egy abszolutista kijelentés lenne; maradjunk annyiban, hogy nekem másról és másként kell szólnia egy “igazi” Mode-lemeznek - ezzel talán kevesebb fiatalt és időset sértek vérig…:)

 
239. Hozzászóló: Thomas_cs | Időpont: 2009.05.20. 12:36
Thomas_cs

Ez a lemez akár olyan klasszikus is lehet, mint a violator.Csak 1 szám lóg rajta számomra : Little soul.A többi tökéletes.

 
238. Hozzászóló: newzoli | Időpont: 2009.05.20. 12:00
newzoli

Megvette valaki a Wan2-t?Én igen csak a Mode miatt…..

 
237. Hozzászóló: kram | Időpont: 2009.05.20. 10:31

Tisztelt Woodward!

Úgy hiszem mi bizony egy generációhoz tartozunk. Jól szóltál.
Egyébként korántsem vagy egyedül a véleményeddel.

 
236. Hozzászóló: Woodward | Időpont: 2009.05.20. 04:12
Woodward

E lemezkritikában az tetszett, hogy nem csak úgy oda volt kenve pár flikk-flakk a pályára, hanem egy egész gondolatmenet végigvitele került az oldalra. Hosszú gondolatmenet lett a vége, és miután másodszor is végéigolvastam (tényleg!) az lett a véleményem, hogy mindennek szerzője sokkal inkább a saját fiatalokori illúzióit temette/siratta, mintsem a SotU-t próbálta meg “értelmezni”.

Nemtom hány éves vagy, de a szövegből az látszik, hogy az én generációm után találhattál rá a DM-re, mivel nekem meg az 1986-1987 évek két lemeze az, ami a zenei identitásomat meghatározta, és a Violator meg az aztán következők mindehhez csak egy-egy szeletkét hozzátettek.

Amit írtál, az persze szubjektív, és tiszteletet érdemlően kerek is. csak egy megjegyzés: Anton Corbijn képei nem depesmódosak, hanem Anton Corbijnosak, és ez a MüPás kiállításból is egyértelműen kiolvasható. Azok a klisék, amiket a fotós/filmes a DM-re is használt, ott vannak Nick Cave, Annie Lennox, sőt, Herbert Grönemeyer képein is! (Hogy a hollywoodi színészeket ne is említsük.)

Ami a kritika tárgyát illeti: első hallásra a SotU-val alapvetően nem tudtam mit kezdeni. Ott ültem a tökig felcsavart erősítővel szmeben, és nem tudtam mit mondjak; tetszik vagy nem tetszik. Mert azt ugyebár tudni lehet (legkésőbb az Enjoy the Silence kislemezes óta), hogy az első kislemez nem jellemzi az LP-t egészében, sőt. Így a Wrongból bármiféle következtetést a SotUra nézve levonni elég nagy dőreség lett volna.
Az, hogy ezeket a riffeket, effekteket meg miegymást (akár a szöveget is beleértve) “mintha már hallottuk volna”, hát ezzel nincs it kezdeni, nem lehet 30 éven keresztül forradalmárnak leni, mindig újat hozni. CSAKHOGY!
Az én szememben MLG éppen azért nagy király, mert valahogy mindig kiderül (előbb/utbb), hogy az innováció iránya helyes, vannak rajongói tömegek, akik ezt újdonságként élik meg. Vagyis az, hogy 1986-ban leszálltak a szintipopos vonatról, és nem süllyedtek el, mint Marc Almondtól kezdve az Alphaville-en át az Eurythmics-ig és végül az Erasure-ig, az nagyrészt annak köszönhető, hogy a MftM és főként a Violator már erősen más lett, mint a MftM. 1986-ban láttad Martint gitározni? És a 101-en?
Ugyanez az innováció volt, csak más irányban a SofaD idején, és így tovább. Én ezt a kísérletezést most is érzem - mégpedig azzal, hogy az általad problémaként kezelt digitális zajkeverők elé oda vannak/voltak kötve azok az analóg szintik, amin totál mai zenét prüntyögtek fel. Mindez ötvözve van a szinte folyamatos gitárral, a “fura” dobhangokkal, és azzal, hogy ha az ember nem néz utána, akkor hallás után már meg nem tudja monsani, hogy melyik számot is írta Gahan és melyiket Martin.

A lemezmegjelenés óta kikerült különbőző dalverziókból - nekem legalább is - az tűnt fel, hogy a Come Back az egyik legsokoldalúbban hangszerelhető, leginkább fülbe mászó 4 percre sikeredett. Nekem nagyon, - s miután a box-ban található hosszú werkfilmet is megnéztem -  egyre jobban bejön ez az egész. Annyira, hogy voltaképpen az se számít, hogy e véleménnyel egyedül maradok-e.  |-|

 
235. Hozzászóló: Depeche boy | Időpont: 2009.05.19. 10:08
Depeche boy

Én is találtam egy rövid kritikát.
Azt mondja, hogy:
“Négy éve angyalt játszottak a fekete ünnep földi helytartói, most pedig a világmindenség hangjait ígérik új lemezükkel. Ha ez nem is teljesedik be, jut bőven a megszokott hangzásból, amelyre a legjobb példa a Wrong, amely erősen hozza a klasszikus Depeche Mode - hangulatot a depresszív módján. Dave Gahan és Martin Gore szerezte dalok sorakoznak a lemezen, és hamar kiderül, láncba verve, rossz helyen, rossz időben halunk majd meg.
De Depeche Mode-ot hallgatva.”

 
Lapozás:  1 2 3 >  Utolsó »
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned, ezt a belépési oldalon megteheted. Amennyiben még nem regisztráltál azt a regisztrációs oldalon tudod elvégezni.


You must be logged to post comments, You can enter on the login page. If You're not registered yet, You can do so on the registration page.
Játssz és nyerj DEPECHE MODE koncertjegyet!
Kapcsolódó cikkek
Hirdetés
FREESTATE.hu ©